Mivelhogy kicsit hézagosak a megkopott fakerítés deszkái, ezért a falu vándorkutyája, ha teheti, bolond lenne visszafogni kíváncsiságát a hívogató éjszakai szökésektől. Így esett meg hát, hogy ma virradóra szokatlan jelenségre lett figyelmes a Tóbis kutya.

Az öreg gazda dühösen tajtékzott:

– Az ebadta bajodat neked, merre jártál te, te büdös rongydarabja? Koszos vagy, mint a rossz pénz!

Mások csak legyintettek:

– Követi amerre az orra viszi! ­

Vagy épp ráhagyták:

 – ’Kutyábúl van az, nem szalonna, amit csakúgy felakasztasz a ’padon.

Hát bizony ezen a reggelen maszatos volt a Tóbis szaglója. Pirosan világított az orra hegye.

’Eztán még a szomszéd kisfiú, a csámpás Peti is arra járt, kinek mindkét lába befelé állt. A falu jóravaló népe sose tudta eldönteni, hogy éppen pisilnie ’köllene vagy csak a csámpa akadt meg a lábai közt. Ezért az asszonyok amikor csak tehették, kedvesen az árnyszékre invitálták, a férfiak pedig próbálták kiszerelni csámpáját a lába ’közébül.

A csámpás Peti megállt az öreg meg a kutyája mellett, és rákezdte:

– Haha! Olyan, mint a Rudolf! – a Tóbisra mutogatott, hahotázott. – Mint az az állat izé, a Télapó bugyuta szarvasa! – Közelített a kutya felé, ám megfeledkezett különleges adottságáról, összegabalyodtak nem átlagos lábfejei, és homlokával nekiesett a hokedli szélének.

– Na így kell neked, te kis csámpás! Kotródj fel a hokedlimről és hozz egy nedves rongyot a kutyámnak, hé! – Az öreg teljességgel büszkén gondolt magára. Ki tudja, tán, ha rosszabb kedvében kapják el, még egy jókora maflást is sodor a csámpásnak. Elég kimerítő volt amúgy is ezzel a mócsingos-sáros kutyával bajlódnia. Roppant fáradtnak érezte magát. ’Mán csak felkelni se ’vót egyszerű a hajnali ’heverőrűl.

A csámpás Petinek sikerült kiválasztania egy cefrétől bűzlő rongydarabot. Átnyújtotta az öregnek, aki már sebtiben magához is hívta az ebet. – Na, gyere ide, te vén harcikutya! Összeakadtál egy medvével, nemdebár?

Az öreg sebesre radírozta a Tóbisnak legalább a fél orrát. A sértődött négylábú nemtetszését kifejezve hátrált.

A Tóbis hirtelen felkapta a fejét. A reggeli jelenség ismét kinyilvánította furcsaságát. Kiszaladt az udvarról, utána baktatott az öreg gazda, a csámpás meg kibotorkált.

A járda melletti vízelvezetőben piros zuhatag folyt.

Az öreg felcsattant:

– Hát innen a te vörös orrmányod, gyáva ebadta! – Eztán elmélkedik, honnan ’gyűn a vörös nedű: Tán, csaknem vörös bor ez? Jaj, a pazarlójának!

Két szomszédházzal arrébb vízzubogás hallatszott, nyikorgó zajjal megspékelve. Valaki éppen a karos kút jéghideg tiszta vizét vette használatba.

A vájlingos asszony mosta az üstöt. Nem egy, hanem rögvest három kérdő szempár kereszttüzébe került. Az asszony megtorpant, ’béfejezte a munkát. Várta a kérdéseket vagy a magyarázatot.

– Mit pazarolja a bort maga asszonyféle? – ordított az öreg, keveset gondolkodott.

– Maga hülye vénember! – csattant fel a vájlingos asszony. – Az üstben hogy tartanám már a bort?

Volt igazság az asszony válaszában, belátta az öreg is. Fentebbre kellett ’szimatolniok, ugyanis a vörös nedűcsík hosszabb utat írt le, mint az látható volt.

Immár a vájlingos asszony is csatlakozott hozzájuk. Komolynak aligha jellemezhető, de rettentően elszánt nyomozócsapat volt kialakulóban. Elől ment a Tóbis, mögötte az öreg gazda, a csámpás Petit meg még a vájlingos asszony is lehagyta.

Felfelé menet fokozatosan nőtt a piros folyadék mennyisége. Élénkült az irama – gondolta az öreg.

A rögtönzött felderítő osztaggal szemben sétált két, a csámpás Petinél idősebb nyikhaj. Kezükben bagóval. A vájlingos asszony felborzolta kedélyét:

– Micsoda söpredéke vagytok ti, két büdös kölke! Család szégyene, ej! – Egy szusszal, hanem kevesebbel folytatta: – Dobod el, de ’izibe, mind a ketten a bűzlőrudat!

A nyikhajok felismerték anyjukat a véreresre püffedt arcú asszonyban. ’Töstént dobták is el a cigit, mind a ketten. Egyenesen bele a vörös folyamba. Az élet megrontóját a nyomozó csapat mellett vitte lefelé a sodrás.

A vájlingos asszony kézen fogta mindkét fiát, bővítve a nyomozók sorát.

Mendegéltek tovább a zsákfaluban. A zsák mindkét végében egy-egy panziót üzemeltettek. Turisztikai célból. Állítólag.

A zsák alján álló panzióban zsíros krumplilevest szolgáltak fel, bőségesen sóval tálalva. A természetes hashajtó – ’emígy nevezték el a falusi köztudomásban. Ezzel szemben a zsák hurkában épült panzió udvara meg kerti törpéktől rajzott hol egymáson, hol meg egymásban ténferegve – a vájlingos asszony bizton állította, hogy ezek bizony csibész fiainak művei. A természetes ’áfrödiziákum – így tartották, s azóta több vendéggel is büszkélkedett a szálláshely.

Minden volt a faluban, amire szüksége lehet az ’embörnek. Panasz egy szál se érkezett.

A falu ’tetejinek határában egy veszélyes hulladéklerakó is települt. ’Ebbűl építették a két panziót. Mármint a lerakó telepítési joga után kapott pénzből. Nem fontos. Hisz az öreg gazda, a csámpás Peti, de még a vájlingos család se értette.

Felértek a hulladéklerakó ’tetejibe. Ekkorra ottan már összeverbuválódott a lakosság valamennyi része is.

Pár méterrel arrébb végeszakadt a vörös nedű folyásának. A nyomozói népség észrevette, hogy egy szabálytalan tócsából indult el a vörös folyam. Valami nagy és girbegurba ázott benne.

Még mindig nem értették. Azt, hogy itt bizony vérontás zajlott le. Valakit lemészároltak a falu ’tetejiben, a hulladéklerakó mellett, és a friss vörös nedű, mely lefelé kanyargott a falu aljába, pusztán csak a halott vére volt. A Tóbis neszelte meg először az egész szörnyűséget – ám kutyavoltát meghazudtolva –, behúzta fülét-farkát, és elbújt a gazdája mögött.

Az öreg, meg a vájlingos család a lakossággal együtt lassan megközelítette a széttrancsírozott lényt. Már a ’tennapi éjszaka derekán is a földön heverhetett. Arca belefúródott a sáros talajba, kalácsba font lábakkal terült el. Testének java része cafatokban, karmolásnyomoktól hemzsegett. Egyik karja leszakadt, a moha között pihent.

Végre a csámpás Peti is feljutott a lerakóhoz. Kiszúrta a vörös folt ’közepiben fekvő halottat. Szemeibe könny szökött. Felismerte az összegabalyodott lábairól.

Kitört a csoportból, eszét vesztve rohant. A halott mellett termett nyomban. – Édesapa, édesapa! Kelj fel! – üvöltötte. Sírógörcsöt kapott, szemeit gyorsan ’törülgette. A csámpást – akire e jelző most a leginkább sem illett – körbevette a falu népsége. Néhány percig síri csönd leledzett.

A vájlingos asszony szólalt fel először:

– Boszorkányság! A csámpás milyen gyorsan ottan volt! Az a kinyúlt micsoda mellett! – mutogatott hevesen az összecsődült tömegben. – Nem is láttam mikor futott!

Az öreg gazda nem hagyta szó nélkül eme illetlenséget:

– Mit rikácsol asszonyság? Nem lát a szemétől! Hát a csámpáját előtte – imitálta az öreg – jó mélyre zsebredugta! – Mutatóujját magasra emelte, s jobbra-balra ingatta. – Az én szemem nem csal, elhiheti!