Álmomban egy biztonsági őr voltam a budai plázában. A mozgólépcső alatt mindenféle csacsisággal tágítottam egy kis suhanc fejét. Érthetetlen szavak hagyták el a számat, s közben öklendezni kezdtem. Torkomból egy súlyos vaddisznó feje pottyant a fényesre suvickolt kőpadlóra. Vártam a megkönnyebbülést, de csak még rosszabb lett a helyzet, hosszúkás húscafatok hullottak ki a pofámból. Egymás farkába harapó kígyók voltak ezek, vagy százat is kihánytam mire sikerült felébrednem ebből a rémálomból.

Körbenéztem a szobában, szememet majd kicsapta a karácsonyfa fényfűzére. Mint egy jókora kötözött sonka, úgy festett ez a világítós díszhuszár, de lehet, hogy csak a korgó gyomrom jelzett.

Megmozdultak a tűlevelek, piros, sárga és kék kígyók vonták körbe a fát, szinte majd megfúlt ünnepi ruhájától, tennem kellett valamit.

Odabaktattam a fához és három szakítással széjjeltéptem az olcsó girlandokat. Sokkal jobb már így, meg szebb is a fa. Sosem értettem minek ez a sok vacak a fára, de hát Mariann egész évben ezt az időszakot várja a legjobban, nem fogom lelohasztani a kedvét csak azért, mert álmomban kígyókat okádok ezerszámra. Na mindegy, most az sokkal fontosabb, hogy a szépen becsomagolt ajándékát a fa alá rejthessem. Valami egészen különlegessel készültem az én kedvesemnek. Bár, már negyven éve, hogy mellettem alszik, s kel fel a drága – ugye ennél szebbet sose kívánhatna magának –, én mégis elhatároztam, hogy meghódítom ismét a kicsi szívét.

– Hogy az isten b*szná meg! – hangzott a konyhából egy kis andalító bosszankodás Mariannkám szájából. Minek nekem Valeriana, ha kedvesem őszinte felszólalásaira mindig beáll a pulzusszámom? Jaj, meg az a sok szar gyógyszer, kék a szívre, zöld a vérnyomásra, a többi meg… jaj, elfelejtettem!

– Mariannkám, a gyógyszereim? – kérdeztem óvatosan, kedvesen.

– Akkor is a helyükön vannak, ha minden nap az agyamra mész, mert megkérdezed újra és újra!

– Hol „a helyükön”? – Na, ezért érdemes napról napra tovább élni, ha van kinek az idegszálain mosolyogva táncolni, főleg, ha az én Mariannkáméról van szó.

– Hagyjál már, most fontosabb, hogy odakapott a mákos bejgli.

– Miért, a diós sikerült?

– Még egy szó és volt pálinka, nincs pálinka.

Végzet asszonya, te gonosz nőszemély. Imádhatlak ennél is jobban? Imádtam ezt a nőt az első perctől fogva, mindenestül. Hibáival együtt láncolt magához majd az utolsó lélegzetvételemig.

Úgy döntöttem, hogy felkínálom önzetlen segítségemet neki, hátha majd megszenteli meghitt esténket önnön csupasz magával. – Drágám, jöhetnek a segítő kezek?

– Hogyisne, ha azok a megfelelő helyen dolgoznak és nem a hátsómon pihennek egész nap.

Micsoda bestia a drága!

– Akkor előtte iszok egy kupicával, hogy könnyebben csússzon a munka! – Kellemesen csilingelt, ahogy becsuktam  a vitrines szekrény ajtaját, majd magam elé tartottam a fél decis pohárkámat. – Isten, Isten Mariannkám! – Aztán belestem a füstös konyhába, de nem láttam kedvesem gömbölyded sziluettjét. Vajon merre kószálhat? – Mariannkám, kellemes hangod nem borzolja kedélyeimet, minden rendben veled, vagy menjek a baltával?

– Jaj, istenem, Géza, igen, azonnal gyere be a szobánkba! – Sziklaszilárd léptekkel szaladtam, vagyis inkább próbálkoztam iramosan bebotorkálni, hogy megmentsem az én drága egyetlenemet!

– No, jól van, már itt is vagyok!

– Géza, te őrült, magyarázd meg ezt itt, de tüstént, mi ez itt, te bolond? – mutatott homlokráncolva a neki szánt ajándékomra.

– Boldog Karácsonyt, Mariannkám, drágám!

– Boldogítani azt tudsz, de ez itt már túlzás, nem gondolod „drágám”?

– Ha már itt állunk fölötte, akkor igazán kibonthatnád.

– Ugye most csak viccelsz? Nem látod, hogy kirágta magát az ebadta?

– Hát az egyik biztosan, de a másik…

– Minek ide két kutya, egy se kellett volna!

– Hát, hogyha a legrosszabbra kerülne sor, mégiscsak hamarabb elibéd érnek, mint én a megkopott térdeimmel!

– Jaj, Gézám, gyere ide… én úgy, de úgy szeretlek téged, drágám!