Hűvös szellő kéredzkedik be a résnyire nyitott ablakon. Hajnali órákat dúdol a kongás atyja: a füttyös falióra. Csöndre intem, hisz a világ még alszik. A Kedves is édesen szuszog, kinek szelíd álmát mindvégig óvóm.

Mellkasomhoz vonom, s közelebb hajolok hozzá. Nyirkos ajkaimmal a nyakát érintem, majd egy gyengéd csókot lehelek rá, végezetül egy jókorát szippantok a selymes hajából.

A nap egyre magasabban jár, forrósodik a levegő, verejtékezik a szeretett Nő.

Legyezőszerűen kitárom a hosszú és vaskos szárnyaimat, a Kedves fölé helyezem, hogy árnyékot vessen édesded arcára. Néhány lassú csapás után gyorsabban legyezem. Az alvó Szépség hamar összehúzza magát, lassítok a tempón.

 * * *

Kecses kezével szárnyamat tisztogatja, néha félrenyúl és a tollpelyheket megsimítja. Hirtelen megakasztja tevékenységét, sóhajával a pihéket súrolja.

Bal fülembe suttogja: – Bárcsak láthatnád, miben az emberek nap mint nap gyönyörködnek! Képzeld, rikító virágok lepik el az udvart, oly csodás látvány!

Hallom, hogy az ablakhoz tipeg, az ismerős recsegésből ítélve biztosan szélesebbre nyitja azt. Már értem.

–  Köszönöm – fordulok az ablak irányába –, hogy beengedted az illatokat.

–  Pedig úgy szeretném, ha te is… – elcsuklik a hangja.

– Sosem kívánnám a színeket. – A Kedvesért nyúlok, az ölembe pakolom, és a szárnyaimmal a testemhez szorítom. – Hiszen elnyomnák a nekem szánt mennyei illatodat.

Csókot nyomok az ajkára. – Vagy a hangod finomságát – hatalmasat nyelek –, amiért szinte ölni tudnék. – Végigsimítom karján az emberi piheszálakat. – Meséltem már. Odafent nincs meg az a földi éter, melyben a hangfoszlány megszülethetne hullámos útja során.