– Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, kedves kolléga – folytatta Zoltán a végtelenül hosszúnak tűnő munkarendről szóló tájékoztatását.

Kevésbé lelkes hallgatója, Edina, aki kétdiplomás pályakezdőként a második hónapját töltötte a részvénytársaságnál, kényszerű hallgatásba burkolózott. Rövid kosztümöt viselt, harisnya nélkül, kissé fázni kezdett. Habár az íróasztal mögül hallani lehetett a fűtőtestek pattogását, mégis a hideg szlalomozott a hátán.

Zoltán orgánuma maradéktalanul betöltötte az óriási termet:

– Ebben a dimenzióban pusztán munkakapcsolat van közöttünk. Ehhez tartsd magad! – Az előtte nyugvó billentyűzetre csapta a kezében tartott aktákat, mintha képzeletbeli legyeken statuálna példát.

Edina még a kollégáinál is távolságtartóbbnak érzékelte nagybátyját. Egy idegennek, most lelketlen embernek tartotta. Mire nem képes egy szeretett rokon? Munkát ajánlott, most meg így viselkedik velem!  – gondolta Edina.

A megszeppent lány emlékeiben felvillantak a vidéken töltött családi vacsorák. A felidézett képben a nevető Zoltán nagybácsi – aki hivatásának érezte  abszurd történetekkel szórakoztatni családját és távoli rokonait –, éppen viccet mesél. Eleinte az asztaltársaság halászlét szürcsölget. A következő pillanatban mélyről jövő hahotázástól zeng-reng a ház, levesköpetektől ázik a terítő. Zoltán nagybácsi a család összetartó ereje! Így tartották többen is. Talán rosszul emlékszem. Ami most történik… az a valóság – kételkedett Edina magában.

A kiüresedett pár másodpercben a félénk női hang is esélyt kapott:

– Mi változott a ma reggelhez képest? – hangjában némi határozottságot színlelt. – Mi rosszat tettem? – Reggel még a Zoltán nagybácsis mosollyal fogadott, most meg így viselkedik velem.

– Anyád nem így nevelt, azt hiszem. Beleköptél a levesembe! Mindenfélét pusmognak rólad, kedves kolléga!

Kolléga! Edinát a hányinger gyötörte a megszólítás hallatán.

Tekintetük összetalálkozott. – Az unokahúgom egy szajha! – Hosszú másodpercekig feszülten figyelték egymást, mígnem Edina letörölte gyöngyöző verejtékét homlokáról. Még legmerészebb képzeletében sem gondolta volna, hogy nagybátyja képes ilyen szavakkal illetni őt. Merően szokatlanul hatott. Női érzésvilágát fájdalmasan érintette, családi köteléküket meggyalázta.

– Mit… mondtál? – Törékeny kezei reszkettek. Edinában összetört egy fontos apakép.

Gyermekkorában, ha érzékeny leánylelkét megbántották, Zoltán nagybácsi azonnal a segítségére sietett. Számtalanszor fakasztott mosolyt az arcára. Ha kellett csilliárdszor is megtette. Hasznos tanácsokat szórt reá, mikor fruskaként az iskolaválasztáson vagy az elköltözésen dilemmázott. Segített a költözésben is, a bútorok beszerzésében, és most munkát is kapott tőle. Bárcsak ne fogadtam volna el. Edina elveszítette élete egyik pótolhatatlan kulcsszereplőjét. Függetlenül a szóbeszéd tényétől, igenis az unokahúga mellett lenne a helye!

– És… ezt, te elhiszed? Hiszen ismersz, az unkahúgod vagyok! – súlyos könnyeivel küszködött. – Akit… mindig… védelmeztél – szavai elfolytak. Könnyektől duzzadt utolsó szava tompán semmisült meg.

– Edina! Kedves kolléga! Diszkréten, ha kérhetem! – Majd halkabbra váltott. – Viselkedj! Még meghallhatják…

– Most… mit vársz tőlem? – megcsuklott Edina hangja. Alig bírt már a lábain állni.

Zoltán tekintete kisimult, egy kósza pillanatra felismerte rokonát a munkahelyi kosztüm mögött. Már szinte kezdte megsajnálni őt, úgy tűnt lazít szigorú elvein. Intézett egy apró gesztust feléje, hellyel kínálta a padlón szédelgő lányt. Egy szál papírzsebkendőt is feléje nyújtott. Eközben az iroda üvegfalán túl a folyóson álló alkalmazottain akadt meg a szeme, mellettük terpeszkedtek a vezetőhelyettesek is. Megálltak egy kis tereferére, közben jóízűen kortyolgatták kávéjukat. Zoltán vetélytársa, Laci, jól láthatóan könnyed „sztorizásba” kezdett. Ha nőnek születik minden bizonnyal a pletyka királynőjének csúfolják. Hát szerencséjére a férfivilágban kapott helyet.

Laci elővette bal kezét, ujjaival kört formált, közben a jobb mutatóujját többször a körgyűrűbe döfködte. A röhögő hallgatóság Zoltán vezetőhelyettes irodája felé bámult.

A látottak után Zoltán lecsapta a lány felé nyújtott papírzsebkendőt a szőnyegpadlóra, és az íróasztalához sietett. Dühösen fújtatott. Keresztbefonta karjait a mellkasa előtt és vadul ingatta vörösen izzó fejét.  

– Kedves Szlávkovszki Edina, kedves kolléga! Utoljára mondom el! – ridegen sziszegte.

Edina kikerekedett szemekkel bámulta a téboly megtestesülését. Ilyen nincs! Mi a csuda történik a nagybátyjámmal? Az értetlenség oly erővel hasított Edina elméjébe, mint Zoltán iménti hirtelen hangulatváltása.

– Azt hiszitek ti, nők, hogy csak úgy berepkedtek ide, mint a legártatlanabb pillangók –  eltorzított cérnavékony hangon artikulált Zoltán és a karjaival szárnyakat formált – és a csini pofikátokkal bármit megkaphattok! Hát k*rva nagy tévedés! – üvöltötte. – A légy sem álmodozik a pöcegödörben, tudja hol a helye!

****

Zoltán lenyomta az egyik téglalap alakú kopottas gombot a munkahelyi vezetékes telefonján. Kicsöngött, majd a titkárnője kedvesen beleszólt. Az ismerős hang Edinának némi megnyugvást kölcsönzött.

Zoltán behívta Katit az irodába. Edina fellélegzett.

Mialatt a csinos titkárnő az ajtóhoz sétált, Zoltán lazított nyakkendőjén, különösen nyugodtnak tűnt. Türelmesen megvárta, míg a tűsarkús, napbarnított lábak betipegnek.

Kati ezüstösen csillogó karika fülbevalót viselt. Zoltán szerint bóvli, Edinának tetszett.

Zoltán megfogta Kati kezét és az íróasztalához kísérte. – Maradj itt, mindjárt jövök! – utasította a kevésbé sem meglepett nőt.

Kellemes parfümillat terjengett a szobában. Katié volt. Edinában bizalmat, Zoltánban vágyat keltett.

Mindkét nő Zoltán ténykedését figyelte, aki időközben lehúzta az üvegfal összes rolóját. Kulcsra zárta az irodaajtót, majd felkapcsolta az oldalfali lámpákat. A kulcsot Edina kezébe nyomta. Végül odaballagott Katihoz, aki meg sem rezdült, szinte tettrekészen várta felettese utasítását.

Zoltán végre megszólalt:

– Kedves Edina. Tehát Ön szerint a következő lenne a helyes munkarendi viselkedés. – Egyik kezével megfogta Kati csípőjét és pehelykönnyen megfordította. Így most már háttal állt Zoltánnak. A másik kezével megragadta Kati csontos vállát és felsőtestét az asztallapra nyomta, ezzel a melleinek kissé fájdalmat okozva. A monitor útban volt, azt arrébb tolta. Kati mindkét karját kontyos feje fölé helyezte. Feneke magassága tökéletesen illett Zoltán ágyékához.

Edina az ajtó felé sandított.

Zoltán óva intette:

– Kedves kolléga, nem ajánlom. A pöcegödör pont ott van, ahova Ön is beleszart!

Övcsat pattant. Cipzár sercent. Bőrszoknya ropogott. Az asztal nagyokat lassan, aztán gyorsan nyikorgott. Egy maréknyi toll a padlóra zuhanva szétszóródott.